Ostrum egy élő isten hátára épült.
Csonttornyok nőnek az ég felé, hártyahidak feszülnek a semmibe, miközben odalent a hús falai lüktetnek, izzadnak, és néha… megremegnek.
A város nem kövekből áll, hanem izomból, idegből és vérből. A padló alatt pedig, egy szív dobog. A falak mögött erek zúgnak.
És minden egyes rezdülés azt üzeni: a Titán él.
De a Titán fárad.
Kael a mélyben dolgozik, ott, ahová a fény már nem ér le. Paraziták közt, savas nyálkában, csontfűrésszel a kezében. A kabátja marásokkal, a teste hegekkel, a lelke pedig cinizmussal teli.
Ő nem egy hős. Nem is megmentő. Csupán egy férfi, aki túl akar élni egy város gyomrában, amely bármikor elnyelheti.
Lyra a felsőváros steril fehérségében nőtt fel, ahol a vért tananyagnak hívják, a fájdalmat pedig statisztikának. Ő mégis hallja a lüktetést. Érzi a lázat a saját csontjaiban.
Tudja, hogy a Titán nem csupán alap, amire építkeznek – hanem egy élőlény, aki szenved.
Amikor a város teste görcsbe rándul, amikor az immunrendszer faló masszái savat köpve tisztogatnak, amikor húsgólemek tapossák a járatokat, Kael és Lyra kénytelenek ugyanabban a sötétségben futni. A felsőváros illata egyszerre keveredik a rothadás kínzó bűzével. És a tiszta kéz végül vérben végzi.
Ez a történet, nem hősökről szól.
Hanem arról, mit tesz az ember, amikor rájön:
ő maga a parazita.





Értékelések
Még nincsenek értékelések.