A fekete hattyú más, mint a fehér társai.
Mindig is kívülállóként kezelték.
Kiközösítették.
Egyedül ringatózik a víz felszínén, melynek tükrében ugyanazt a sötétséget látja, mely az ő szívében is tombol.
A kirekesztettség nem engedett számára elfogadást.
A fehér tollak gyűrűje mindig szétnyílik körülötte, mintha jelenléte foltot ejtene a tisztaságon.
A vágy, hogy tartozzon valahova, minden másodperccel egyre múlandóbb reménnyé formálódott.
Lelkében ott él a magány, mely változásra áhítozik.
Sóvárogva keresi a helyét a többiek közt… Mégsem lelhet társra soha.
Mégis…
A fekete tollak, nem hibát, hanem olyan szépséget rejtenek, amely nem a megszokásban, hanem az egyediségben gyökerezik.
Különleges… mert más.
És ebben a másságban rejlik valódi fensége.
Ardynt az iskolai kegyetlenség formálta. Szavak, amik a pengénél mélyebbre vágtak. Tettek, amelyek darabokra zúzták.
Ám minden seb lassan fegyverré vált. Most már nem az a fiú, akit megtörtek. Hanem a csendben lappangó ítélet.
És amikor eljön az idő… a vér mossa majd tisztára a múltját.
Zsoo –
„Az áldozatot mindig könnyebb elhalgattatni, mint meghallgatni.”
Nem tudom, hogyan kezdjem ezt az értékelőt, mert őszintén még nem vagyok biztos benne, hogy teljesen kihevertem ezt a könyvet.
A történet középpontjában a 16 éves Ardyn áll, aki hosszú ideje olyan fájdalmat hordoz magában, amit senkinek sem lenne szabad. Ahogy a bántalmazások miatt egyre mélyebbre süllyed a saját sötétségében, az én szívem is vele együtt tört darabokra.💔😭
Eddig ez volt Almának a legtraumatizálóbb könyve számomra. És nem azért, mert tele lenne kínzással vagy véres jelenetekkel (bár az is van). Hanem azért, mert olyan kegyetlen pontossággal mutatja be a lelki (és testi) bántalmazást, hogy az olvasás közben alig bírtam abbahagyni a sírást😢
Én életemben nem zokogtam még így egy könyvön se. Konkrét végig bőgtem… Ha azt hiszed elég hozzá a 100-as zsepi, hát barátom nagyot tévedsz😬🥲
Ardyn karaktere teljesen letaglózott. Ijesztő volt, hogy mennyire tudtam vele azonosulni. A belső monológjai után többször félre kellett tennem a könyvet, mert nem láttam a könnyeimtől.
Az egész történet nyomasztó, depresszív és lélekpusztító. De közben olyan gyönyörűen van megírva, hogy képtelen voltam letenni. Alma ismét bebizonyította, hogy pontosan tudja, hogyan törjön össze minket a lehető legrosszabb és talán legjobb módon🥹❤️🩹
És a befejezés… Mindenre számítottam. Na de erre? Erre egyáltalán nem😮🔥
Ráadásul Almának megint sikerült előhúznia valami olyan beteg és zseniális húzást, amitől csak ültem a könyv felett és próbáltam feldolgozni a történteket.
Szerettem ezt a könyvet? – Nagyon…
Összetörte a szívem? – Még annál is jobban…
El fogom felejteni valaha…? – Soha….